Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Író: Benjamin Alire Sáenz
Oldalszám: 384
Eredeti cím: Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe
Megjelenés éve: 2015
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Rendeld meg itt!:
Kartonált
Kemény kötés (nincs)

Fülszöveg: Dante tud úszni. Ari nem. Dante magabiztos és könnyen szavakba önti érzéseit. Ari nehezen boldogul a beszéddel és kétségektől szenved. Dante belemerül a költészetbe és a művészetekbe. Arit a börtönben lévő bátyjával kapcsolatos gondolatok nyomasztják. Dante világos bőrű. Ari árnyalatai sokkal sötétebbek.
Úgy tűnhet, mintha Dante lenne az utolsó ember, aki képes lebontani a falakat, amiket Ari maga köré emelt. Ám mindezek ellenére, mikor ők ketten találkoznak, különleges kötődés alakul ki közöttük. Rávilágít életük legfontosabb igazságaira, és segít rájönniük, milyen emberek akarnak lenni.
Azonban útjuk során hatalmas akadályokba ütköznek, és csak akkor tudnak megerősödve túljutni rajtuk, ha képesek hinni egymásban és a barátságuk erejében.

Véleményem a könyvről: Nem igazán szoktam LMBT könyveket olvasni, és ezt a könyvet sem tenném feltétlenül ebbe a kategóriába. Nincs gondom a homoszexualitással, van, elfogadom, és aranyosnak is találom, például ha két fiú csókolózik, szóval ez az egész nem állt az utamba, a könyv sorsát illetően. Nem azért olvastam el a könyvet, mert vannak benne melegek. Ez a csodás cím ösztönzött arra, hogy ezt a történetet nekem ismernem kell. Titkok? Mióta tudom, hogy vagyok, imádom a titkokat. Az egész könyvnek van egy varázsa, ami megmagyarázhatatlanul szögezi az embert a székhez. Nem tudod letenni, elrepít egy olyan világba, amit mindenki próbál megérteni. Semmi világmegváltó dolog nem történik a sztori során, szimplán mindenki éli a maga különleges életét, és pont ez ad a könyvnek egyfajta ragyogást, amitől az olvasó másképpen kezdi nézni a világát. Össze sem tudnám számolni, hányszor zaklattam Ryu-t azzal, hogy ez a könyv kikészít, annyira elbűvölő. Az író minden egyes leírt mondatán elgondolkodtam. Benjamin minden mondatnak

kreált egy külön világot, hogy olyan érzése legyen az embernek, mintha az űrben lebegne. A karakterek különlegesek, és nem lehet nem szeretni őket. Őszintén, fura volt egy 15 (majd később 16) éves fiú gondolatait olvasni. Ráadásul Ari nem is hétköznapi kamaszodó fiú. Furcsa sráchoz furcsa gondolatok járnak. Ari mindent megakar fejteni, amit maga körül lát, pedig még abban sem biztos, hogy saját magát sikerült-e már megfejtenie. Jóérzés volt elképzelni őt az apukája karjaiban, felszabadító volt olvasni egy ennyire különleges barátságról, ami végül nem mindennapi szerelemmé alakult. Dantét nagyon imádtam. Hozzá fogható fiú tényleg nincs a világon. A cipőellenes természete mosolyogtató volt... ó a fenébe is, maga Dante volt a mosolyogtató. Komolyan mondom, a személyisége még most is belengi a gondolataimat. Az érzékenysége megdöbbentett, főleg, amennyiszer sírva fakadt a történet során. Bevallom, először nem értettem, hogy tud egy fiú annyira sírni, mint Dante. Sosem láttam még fiút sírni, és nem tudtam elképzelni azt a jelenetet, hogy Dante áll, a madár felett, rázkódik a válla és sír. Ez az egész olyan távolinak tűnt, de ahogy a sztori haladt, egyre jobban tudatosult bennem, hogy ebben a dologban semmi sem hibádzik. Úgy gondoltam, hogy Dante gyenge, amiért mindig sír. Pedig csak meg kellett érteni. Az Ő szemével kell látni a dolgokat, és már is mindent megértünk. Ezen kívül még nem olvastam olyan könyvet, aminél úgy éreztem, hogy minden szereplő a kedvencem, mivel annyira fantasztikus személyiségeket alkotott meg az író, amiért minden tiszteletem az övé. Ráadásul az, hogy a sztori Mexikóban játszódik, olyat dob a könyv egyediségén, hogy leesik az ember álla. Semmi New York, vagy London. Mexikó, El Paso. Mexikói emberek, mexikói ételek, spanyol megnyilvánulások. Ha az író nem ott játszatta volna a történetet, ahol, esküszöm, nem lett volna ekkora hatása a könyvnek. Emellett még (!!!) 1987-ben vagyunk, ami nekem sokáig nem esett le. Bizony. Ari gondolatmeneteit imádtam, és minden egyes ballépését megértettem. Nem haragudtam rá, amikor kegyetlen volt az egész világgal, és úgy érezte, hogy mindenkit utál. Inkább együtt éreztem vele, hisz minden tinédzser tudja, milyen mikor a sötét gondolataid elragadnak. Ari volt az éjszaka égboltja, Dante pedig a csillagok.

                                                 "Ne feledd az esőt!"

Sosem fogom elfelejteni ezt a mondatot, amit Mrs. Quintana mondott. Annyi mindent foglal magába, és olyannyira gyönyörűen hangzik. Ez a mondat olyan, mint Ari. Mindenki mást lát benne, de az igazi értelmét senki sem fejtheti meg. Rengeteg dolgot tanultam ebből a könyvből, és érzem, hogy gyökerestől megváltoztatott, mint engem, mint a nézőpontomat. Mostantól életcélom, hogy lássam, milyen, mikor egy fiú sír. Muszáj lesz tudnom.
Ha egy szóval jellemeznem kéne a könyvet, azt mondanám: elvont. És az elvontságban semmi rossz nincs, sőt, csak finomabbá teszi a történetet. Őszintén mondom, aki nem olvassa el ezt a könyvet, valami fantasztikus dologból marad ki. Minden egyes szülinapi gyertyaelfújásomnál azt fogom kívánni, bárcsak léteznének olyan fiúk mint Ari és Dante. És a világ sokkal szebb lenne.

Kedvenc főszereplőm: Komolyan választanom kéne? Hát jó, de már most tudom, hogy fájni fog a szívem. Dante Quintana.

Kedvenc mellékszereplőm: Láb. Remélem, ő számít, mert nekem ő volt a kedvenc mellékszereplőm.

Legutáltabb szereplőm: Daniel. Szerintem őt senki sem szerette, bár nem volt létfontosságú szereplő a történetben.

Kedvenc részem: Az egész könyv a kedvenc részem, sajnálatos módon nem tudok választani annyi csodás jelenet közül.

Értékelésem:
Történet: 5/5 (A saját világában tökéletesen megfelelt.)
Karakterek: 5/5 (A legszerethetőbb karakterekkel rendelkező könyv.)
Borító: 5/5* (Nos, ez a borító mindent visz, annyira csodálatos, hogy mosolyoghatnékja támad tőle az embernek.)

Pár idézet a könyvből:

"- Mi a baj a kazettákkal?
- Nem bízom bennük."

"Aznap két új szót is tanultam. 'Enigmatikus'. És 'barát'. A szavak új értelmet nyernek ha benned élnek."

"- Miért van az, hogy ennyire szeretsz káromkodni, Dante?
- Mert szórakoztató. - felelte."

"- Egy nap majd az univerzum össze titkát megfejtem.
Elmosolyodtam.
- Mihez kezdesz majd azzal a sok titokkal, Dante?
- Tudni fogom, mit csináljak vele - felelte. - Talán megváltoztatom a világot.
Elhittem neki."

"- Álmodban. Kerestél.
- Mindig kereslek - suttogtam."

"Úgy gondoltam, jó dolog lehet levegőnek lenni.
Egyszerre lehetek valami és semmi. Szükséges és láthatatlan."

"Emlékszel az esőcseppek nyarára...?
Hagynod kell elhullani, ami amúgy is elhullana."

"Ne feledd az esőt!"

"Forgatni a lapokat, türelmesen, értelem után kutatva."

"A világmindenség újabb titka: a fájdalom néha olyan, mint egy vihar, ami a semmiből bukkan fel. A legtisztább nyári reggel is végződhet égszakadással."

"- Bárcsak esne! - szólalt meg.
- Nekem nem kell az eső - feleltem. - Csak te."

Olvasás közben hallgattam: Halsey - New Americana