Matthew Quick: Forgive Me, Leonard Peacock - Bocsáss meg, Leonard Peacock

Író: Matthew Quick
Oldalszám: 272
Eredeti cím: Forgive Me, Leonard Peacock
Megjelenés éve: 2014
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kategóriák: YA, Dráma

Fülszöveg: Hogyan töltenéd a születésnapodat, ha tudnád, hogy az utolsó?
A tizennyolc éves Leonard Peacock pontosan megtervezte az övét: búcsúzkodni fog.
Nem az anyjától, aki másik városba költözött és magára hagyta minden problémájával. Nem is az egykori legjobb barátjától, aki elviselhetetlenül nagy fájdalmat okozott neki. Szeretne viszont elbúcsúzni attól a négy embertől, akik a legfontosabbak az életében: a Humphrey Bogart-filmekért rajongó szomszéd bácsitól, a tizenéves hegedűvirtuóztól, a lelkész lányától és kedvenc tanárától. Miközben az idő fogy és az igazság pillanata vészesen közelít, Leonard titkaira sorra fény derül.

SPOILER MENTES véleményem a könyvről: Nem is tudom, hogy sikerül-e a spoiler mentes értékelést spoiler mentesre megírnom. Fogalmam sincs már, mire számítottam a könyvvel kapcsolatban, de erre nem. Annyira mély értelmű, elemezhetetlen és művészien gyönyörű, hogy az olvasó elgondolkodik olyan dolgokon, amik az eddigiekben meg sem fordultak az elméjében. Ez a könyv minden probléma határát feszegeti, és rámutat a világ azon dolgaira, amit az ember legszívesebben kihessegetne a látóköréből, pedig nem tud. Ott van, szakadatlanul, és mindenkiben ott lakozik. Senki sem lehet töretlenül boldog. Van hogy sok kicsi repedés keletkezik éveken át, ami lassan, és alig észrevehetően emészti fel az embert. És van hogy egyszerre törik szét minden, gyorsan, felfoghatatlanul. Leonard Peacock-kal az utóbbi történt meg. Vagy inkább mint kettő egyszerre? A mai világban rengeteg fiatal küzd a belső 'démonjaival', és nem hiszem, hogy hülyeséget állítok azzal, hogy már mindenkinek megfordult a fejében, a "Mi lenne ha véget vetnék ennek az egésznek..." mondat. Ez a könyv pont erről szól. Leonard 18 éves, bár inkább lenne halott. Megmagyarázhatatlanul letaglózott ennek a fiúnak minden egyes gondolata, cselekedete, és még az is, amire készült. Az volt az érdekes, hogy egészen az utolsó pillanatokig, az utolsó oldalakig nem tudtam eldönteni, mi lesz a végkifejlet. Nem mellesleg pedig az egész könyv egy napról szól. Persze rengeteg visszaemlékezés, ismertető, és jövőbeli levél segíti kitölteni a 272 oldalt, de mégis, egy nap. Nem egy hónap, egy hét. Egyetlen egy, világmegváltó, és látszatromboló nap. A könyv minden egyes szaván elmerengtem, és úgy szerettem bele Leonard Peacock-ba, ahogy van. Nem mentette meg a világot. Nem voltak természetfeletti képességei. Nem rendelkezett csontolvasztó külsővel. Csak más volt. Egy ember, aki túllátott a hétköznapokon. Túllátott a jelenen, és az édesgető hazugságokon. A külvilágnak egy bizarr, személyiségzavaros kölyöknek tűnt. Az író annyira varázslatos hangot ad annak, hogy a másság nem negatívum, hogy mindenki ugyan annyit ér, hogy az olvasónak könnyek gyűlnek a szemébe. Úgy vélem, hogy nem volt olyan ember, aki ne könnyezte volna meg Leonard Peacock történetét. Soha, de soha nem taszított még könyv ennyire az érzéseim mélyére. Ezek után nehéz lesz olyan könyvet találnom, amin sírni fogok.

Kíváncsi vagy, mi lesz a sztori végkifejlete? Esetleg betekintenél egy törött szívű fiú életébe? Leonard Peacock gondolatai téged is megváltoztatnak! Szerezd be most!: Forgive Me, Leonard Peacock

SPOILERES véleményem: Tegnap fejeztem be a könyvet, de még mindig teljesen a hatása alatt vagyok, és úgy, járok-kelek a házban, mint valami kitépett szívű zombi. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire lenyűgöz ez a könyv. Pedig de! Nos, miután az író szépen megszívatott azzal, hogy elhitette velem (meg mindenkivel), hogy igenis Leonard meghúzta a ravaszt, kiderült, hogy nem. Nos ennek nagyon örültem, mert én végig úgy gondoltam, hogy tényleg megöli magát, és igazán csalódott lettem volna, ha ez tényleg bekövetkezik. Teljesen belehabarodtam Leonard Peacock személyiségébe, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ez a történet mindenki nézőpontjait összekuszálja, és annak, aki azt gondolja, hogy az élet csakis boldogság, és szivárvány... nos, ott elég nagy illúziórombolást végez ez a könyv. Őszinte leszek, nekem felnyitotta a szemem. A világ egy olyan részét ismerteti velünk, amit muszáj ismernünk. Szerintetek a másság probléma? Én sosem gondoltam, hogy az lenne. Sőt, saját magamat is másnak érzem, és mindenki, aki csak egy kicsit is eltér a mai hétköznapitól, az más. Más az, akit nem lehet megbélyegezni. Erről is szól a könyv. A megbélyegezésről. Mindenki elkönyvel mindenkit valaminek, és akkor az már úgy is van. Már pedig senkit sem lehet felcímkézni, csakis te, saját magadat bélyegezheted meg. Az ég világon senkinek nincs joga hozzá, és Leonard ezt tudja. Az író is tudja. Herr Silverman is tudja. Leonard kinyilvánította magát őrültnek, pedig nem az. Lehet az emberek szemében a más emberek őrültek, szellemileg hibásak, agyilag összekuszálódottak, de ez nem így van. És annyira jól esett erről olvasni. Olyan dolgok voltak a könyvben, amire nem akarunk gondolni. Amit nem akarunk észrevenni. Nemi identitászavar, öngyilkosság, gyilkosság, depresszió, elhanyagolás, erőszak. Mind tabu téma. És ez a könyv mindent magával hordoz. Ami nagyon pofonvágott, az Leonard titka, hogy miért is készül arra, hogy megöli Asher Bealt, és magát. Most komolyan. Ki gondolna arra, hogy egy 13 éves fiú (Asher) annyira zavarodott elméjű, hogy a saját legjobb barátját (Leonard) arra kényszeríti, hogy...megpróbálok nem durván fogalmazni... szexuálisan kielégítse. Igen, pontosan. Ez történt. Éveken keresztül, és ezt tette tönkre Leonardot. Eszméletlenül durva. Annyira lesokkolt, hogy köpni nyelni nem tudtam. Először el sem akartam hinni, pedig fekete fehéren oda volt írva. Igaz, nem konkrétan, hanem körülírva, de nem kell hozzá diploma, hogy leessen, miről is van szó. A másik hideg zuhany az volt, ahogy a könyv véget ért, meg persze, hogy kiderült, Herr Silverman meleg. Titok a titok után, és a végén minden a felszínre szivárog. Ebben a könyvben semmi sem marad rejtve.

A történet végét nagyon lezáratlannak érzem, szóval kialakult egy függővég. Bár talán ez így tökéletes. Így még többet tudunk elmélkedni ezen a fantasztikus regényen.

Kedvenc főkarakter: Leonard Peacock. Annyira lenyűgözött a lezser műveltsége, és hogy kisujjból idéz a Hamletből. És a Bogie-kalap!

Kedvenc mellékkarakterem: Mindenképpen az öreg Walt, a Bogart-filmek megszállott rajongója.

Legunszimpatikusabb karakter: Asher Beal. Azok után, ami kiderült róla, kétség kívül ő.

Értékelés:
Történet: 5/5 - Imádom azokat a könyveket, amik ennyire feszegetik a tabu témákat.
Karakterek: 5/4.5 - Baback karaktere egyáltalán nem ragadott meg.
Borító:5/5 - Nagyon ötletes, és egyedi, jó értelemben, nagyon eltér az eredeti borítótól.

Pár idézet a könyvből:

"Furcsa. gyönyörű új világ vár rád, Leonard. Oázisra bukkantunk a romokon."

"Az életük könnyű és eseménytelen. Nincsenek ébren."

"Külsőségek, külsőségek. Csak a felszín számít. A tantárgy neve: Hogyan éljünk vakon, egy vak világban?"

Sorozatkritika: Shadowhunters - avagy, a különbözés nem negatív dolog

Halihó, drágák! Mint ahogy ígértem, meghoztam a nemrég megjelenő Shadowhunters sorozat kritikáját, amely ugyebár Cassandra Clare Csontváros (és reméljük a jövőben a többinek is) c. könyvének adaptációja/feldolgozása. Nevezzétek, ahogy szeretnétek, én viszont el is kezdem írni a véleményem, ami - nagyon - nem kevés. Ha nem értetek velem egyet, vagy szimplán megakarjátok osztani velem a véleményeiteket, megjegyzésben nyugodtan írhattok ellenérveket vagy támogatóérveket.^-^

FIGYELEM!: A bejegyzés spoilert tartalmaz azoknak, akik még nem látták a sorozat eddig kijött részeit, (én a 1x07-et nem láttam) vagy nem olvasták a Csontvárost.

Nos, az első, amiről úgy gondolom, hogy beszélnünk kéne, az a sztori. Mindenki aki visszatérő olvasóként számít a blogomon, vagy a kezdetektől követi a bejegyzéseimet, az tisztában van vele, hogy nagy Végzet Ereklyéi/árnyvadász rajongó vagyok. Ezért sokat is vártam el a rendezőktől, és persze a színészektől. (Mert ugye bár hiába van jól összerakva a történet, ha a színészek képessége a béka feneke alatt van kettővel.) És őszintén, pont azt vártam, ami lett. Nem biztos, hogy ugyan azt az élményt nyújtotta volna, ha pontosan egy és ugyan azt nézem vissza, amit olvastam. De hát ki tudja. Az a lényeg, hogy én már az első részbe is úgy kezdtem bele, hogy na most akkor mindent elkülönítek. Se könyvvel, se filmmel nem fogom összehasonlítani a sorozat részeit. Egyébként ha elkezdem összevetni egymással az eddig megjelent formátumokat, akkor a sorozat alul maradt volna, ezt beismerem. De pont ez a lényeg. Úgy kell gondolni a Shadowhunters-re, mintha egy teljesen külön álló dolog lenne. (Mondjuk a szereplőknél nem voltam ennyire pozitív, ott egy két dolgon még most sem tudom túltenni magam.) Két aprócska dolog volt, ami azért eléggé nagyot kongatott nálam is. Az egyik az Intézet, és a benne élő SOK-SOK árnyvadász. Az Intézettel az a gond, hogy túl modern. Ez szerintem mindenkit letaglózott. Tele van érintő képernyős kütyükkel, számítógépekkel, levegőbe kivetíthető hologramképernyőkkel. Túl sok a mai technológia. Ezt az Intézetet, akárhogy nézzük, nagyon régen építették. És az árnyvadászok nem olyanok, hogy felújítják az Intézeteiket egy csúcs-modern laboratóriumra hasonlító épületre. Nem, nem és nem, ezzel nem tudok megbékélni. És mi az a sok árnyvadász? Elvileg vannak az Intézetben összesen... *megszámolja* HATAN! Hogy lett hat emberből... bocsánat, nephilimből, akkora tömeg? Jó, nem is folytatom, mert mindjárt a fejemet fogom fogni. Nos, a másik dolog... azaz dolgok a szeráfpengék. Összeszorított ujjakkal reménykedtem, hogy csinálnak, normális szeráfpengéket, amik ragyogni fognak ha elsuttognak nekik egy angyal nevet. De nem, ilyen fura lézercuccok lettek. Oké, oké, oké. Tovább.
Viszont ami teljesen profi lett, az az irón. Elképedtem, mikor megláttam, milyen szuperül sikerült megalkotni az árnyvadászok legfontosabb eszközét. Gyönyörű lett! Fenomenálisan! Meg persze  a harcjelenetek. Nagyon kidolgozottak, és látszik hogy kemény munkát fektettek bele, mind a színészek és mind a felkészítők. (Mert biztos voltak felkészítők is.)

Nos, áttérnék a szereplőkre, mert sose lesz vége a véleménynyilvánításomnak. Először leparádézom a kiakadásaim, hogy utána nyugisan mehessenek a dolgok.
Clary: Kat tényleg egy szimpatikus, és aranyos lány, de egyáltalán nem alakítja jól Clary karakterét. Mi ez a sok összeérintkezés a mi Jace-ünkkel. Nem mintha nem örülnék neki, mert imádom a Clace párost, de ez már nekem is sok. Ez. Nem. Clary. Nagyon nem. Clary aprócska, deszka, agresszív természetű, és akármilyen érzelmeket is táplál Jace iránt, azt elrejti. Nem megfogja a kezét, meg hagyja, hogy az arany szemű (aki amúgy nem is aranyszemű, oh, mond, miért nem tudnak sosem adni neki egy hülye színes kontaktlencsét?) szexi srác az arcát simogassa. Értem én, hogy a korukat is növelték, (ez is amolyan khm dolog) de ettől a személyiségüket nem kell a fejükre állítani. Mármint Clary-ét. A többiek ilyen téren rendben vannak. Szóval az én véleményem szerint, Kat borzalmasan alakítja Clary-t. Ja és hogy ne is említsem, a túl kihívó öltözékeket. (Én kérem, győzzetek meg, hogy nincs igazam.)
Jace: Dom egy igazi álompasi, de külsőre nekem nem passzol Jace karakteréhez. Enyhén túl tömzsi, és a hátranyalt hajat is megoldhatták volna. De a külsőtől igazán eltekintek, mivel a viselkedési játéka, és a jellemkisugárzása elfogadható Jace-nek. Bár nem értem ezeket a néhai összezavarodásokat, és a túl érzelgősséget. Dom alakítása közben vannak olyan pillanatok, mintha néha levetkőzné magáról a játszott karakter szerepét (aki ugye Jace) és önmagát mutatná. Túl érzelmes. Legalább is szerintem. Nos, térjünk rá a jó dolgokra. Az alakítással egyébként meg vagyok elégedve, főleg a teljesen Jace-es beszólásokkal. "Ne kérj bocsánatot. Nincsenek érzelmeim." 'Jace: Abraka Dabra. Clary: Ezt is mondani szoktátok? Jace: Nem, Clary. Nem mondunk ilyet." "Ne egyél a kajából. Halálos." Meg persze a Jalec pillanatok. Nagyon bírom őket, bár néha legszívesebben letépném Jace fejét, amikor olyan felsőbbrendűen viselkedik/beszél Alec-kel szemben. Na igen, ez is tiszta Jace-es. Hogy ő mindent jobban tud és csinál mint más. Egy dolgot még nem értettem. Maryse megölelte Jace-t mikor visszajött Idrisból. Ennek semmi értelme. No de mindegy, ennyit a mi szőke Dominic Sherwood-unk alakításáról. (Ebben a témában is lehet érvelni a véleményem ellen. Vagy mellette.)
Alec: Hát, drágák, én oda meg vissza vagyok Matt alakította Alec-től. Annyira cukormázasan édes, hogy ránézek, és leolvad a hajam is! Jó, ez hülyén hangzik. De akkor is. Első tény: Milyen aranyos arca van már, hát egyem a szívét, igazi Alec pofi. Második tény: Matt tökéletesen testesíti meg Alec karakterét. Imádom, hogy annyira benne van az egész szerepben, átéli, és így már a szeméből is süt le az Alec-ság. Lásd és értsd: 'Pff, mondik!' nézés. 'Hülye vörös picsa, takarodsz a szerelmemtől.' tekintet. 'Ez most komoly, Jace? EZEK MONDIK.' fej. 'Hívnunk kell a Klávét!' megjegyzések. Értitek? Imádom! Nagyon, nagyon, nagyon profin alakítja a mi Alec-ünket, és ezzel Matt (meg persze az őrületesen aranyos pofijával) örökre a szívembe zárta magát. (Bár az kiakasztott, hogy ugye elvileg felesége lesz? HOGY MIII?)
Izzy: Emeraude egy eszméletlenül gyönyörű nő, és külsőre tiszta Iz. És szerencsére Isabelle természetét tökéletesen a képernyőnkre varázsolja. Egy hangyányit az öltözéke neki is túl merész, még Izzyhez képest is. Ettől függetlenül ugyan olyan csábos, ében fekete hajú leányzó, mint a könyvben.
Simon: Nagyon bírom Albertot, hamisítatlanul alakítja Simon ügyefogyott kis mondi énjét. És azok a viccek, hát én van hogy sírok Simonon.
Magnus: Harry-nél jobb Magnust nem is találhattak volna. Lényegre törő, csillámos, és (szerintem) karizmatikus. Jól alakítja a biszex boszorkánymester szerepét, és csodálkozom, hogy elviseli azt a sok-sok csillámot. Imádom a kezeiből feltörő kék szikrákat, annyira csodálatosan hatnak. És persze azok a Malec pillanatok! Esküszöm, ők a sorozat fénypontjai, legalább is számomra.
Luke: Nem, nem és nem. Mi az hogy fekete bőrű? Nem vagyok rasszista, senki ne éljen tévedésben, de nálam eléggé beütött, hogy Luke szerepébe egy néger, kopasz férfit választottak. Semmi bajom Isaiah-val, az eddigi részekben jó színésznek mutatkozott, de ezt a félrelövést a külsőnél nem tudom jó szemmel nézni. Ettől eltekintve, jól alakítja Luke-ot, bár nem vágom, mért az ötödik részben lett falkavezér, mikor ő már eredetileg az, elég régóta.
Valentine: Hát a külső itt sem nyűgözött le. Mi ez a sok kopasz férfi? Harminc fölött nem lehet hajas palit találni? Nem értem. Ugyan is, én még azon is kiakadtam, hogy de hogyan lehet az, hogy a filmben fekete haja van Valentine-nak. No de mindegy. Ha most sem nézem a külsőségi eltéréseket, akkor Allan kifogástalanul alakítja az őrült, emberekkel kísérletező fő gonosz karakterét.
Jocelyn: Mivel eddig nem sokat szerepelt, és nem is fog, (haha, mivel kómába van. ez elég morbid vicc volt, bocsi.) ezért nem tudok róla konkrét véleményt alkotni.
Maryse: Nem értettem, miért Maryse a kemény szülő. Mikor elvileg Robert az ennyire öncentrikus, és szigorú természetű. Mintha kicserélték volna a személyiségüket.
Robert: Túl puha szívű. Ez nem ő. Mint Maryse-nél is írtam, összecserélték a jellemüket.
Raphael: Eszméletlen, mennyire bírom Raphaelt! Tökéletes, tökéletes, tökéletes. Remélem még jó sokat fog szerepelni. Azok a szemforgatások, hát most mondjátok meg!
Camille: Neki nem is kéne ebben a részben szerepelnie. Egyébként meg az alakítás eltúlzott, és nem hiszem el, hogy nem tudtak a csajra egy hülye szőke parókát nyomni. Camille nem lehet barna!
Max: Nagyon édes, igazi kis csibész. Egyszer tuti egy második Jace lesz belőle. A kisfiú, aki Maxet alakítja tiszteletre méltóan ügyes, és jobb színész mint egyes emberek a sorozatba. Már csak a képregények, és a kis vastagkeretes szemüveg hiányzik.

Nos, azt hiszem mindenki aki számít, arról írtam. Most így utoljára is megjegyezném, hogy nyugodtan lehet velem vitatkozni, szívesen fogadom a véleményeiteket.^-^ Kellemes estét, drágák!

Maggie Stiefvater: The Dream Thieves - Álomrablók (A Hollófiúk 2.)

Író: Maggie Stiefvater
Oldalszám: 488
Eredeti cím: The Raven Cycle Book 2: The Dream Thieves
Megjelenés éve: 2013
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Rendeld meg itt!:
Kartonált
Keménykötés

Fülszöveg: A varázslat és a romantika különös keveréke. Minden rajongó erre várt!
Most, hogy Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan, például, egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmok is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba. Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey is...
A nagy sikerű írónő, Maggie Stiefvater új sorozatának második része!

Két hete azon agyalok, hogy írhatnék erről a könyvről olyan értékelést, ami teljes mértékben átadja az imádatom, és őszintén szólva, még mindig ott tartok, hogy attól félek, mennyire el fogom rontani. Nem mintha ez az utamban állna, főleg hogy végre (!) van is időm, meg már én kezdem szégyellni magam, milyen sokáig húztam ezt a bejegyzést. Nos, akkor csapjunk bele!

SPOILER MENTES véleményem a könyvről: Stiefvater könyvei olyan dolgokat tudnak művelni az érzelmeimmel, hogy csak ámulok. Mint az előző könyvön, ezen sem lehet unatkozni, és megint csak úgy érzem, hogy ez a kötet magasan túlszárnyalta a mi Hollófiúink sorozatának első részét. Nem tudtam már, hogy mire számítsak az írótól. Na jó, sosem tudom. Mindig bedob valami újat, amire nem számítok, sőt szerintem senki sem. A könyv világa lenyűgöző, minden mondat után csak egyre jobban azt kívántam, bárcsak én is a Hollófiúk tagja lehetnék, bárcsak én is velük nevethetnék Ronan baromságain. Imádtam, ahogy a lehetetlen keveredett a valósággal, és azt, hogy a történet minden momentuma felpörgette a szívverésem. Az irracionális dolgok egy hangban vannak a racionális eseményekkel, úgymond kiegyensúlyozzák egymást, és létrehoznak egy tökéletes összhangot. A szereplők még mindig óriási helyet foglalnak el a szívembe, főleg Ronan. Őt egyre jobban szeretem, pedig nem azok közé a fiúk közé tartozik, akire a valóságban jó szemmel néznék. Tűkön ülve vártam a szerelmi szálak kibontakozását, és őszintén mondom, teljesen megérte a sok-sok húzás, hogy mi a fene lesz már a szerelem téma történetbe kerülésével. Mert mint ugye említés, már az első mondattól kezdve jelen volt ez az érzelem, csak semelyik két ember között nem tapasztalhattuk. Vagyis de, Adam és Blue között. (Ami, megjegyezném, nekem nagyon szúrja a szemem. Erről még részletesebben is kifejtem a véleményem, lentebb.) Szóval ebben a kötetben végre, elkezd rügyezni az úgy nevezett szerelem! Az események hiperszupersztikus-gyorsan (igen, van ilyen szó. valahol biztos. most van, okés?) követik egymást, nem is tudom hányszor volt, hogy valamit nem igazán fogtam fel. Persze ez a gyorsan olvasásnak is betudható, de ettől függetlenül kaland jön a kaland után. Két új szereplő bukkan fel ebben a kötetben. Az egyik Szürke, a másik pedig Joseph Kavinsky. Mindkettőjüket annyira imádom, - attól függetlenül, hogy most kerültek be a sztoriba - hogy az már fáj. (Róluk majd jól kiáradozom magam a spoileres értékelésben, lejjebb.)

A Ley-vonalakat rendbe kell rakni! Minden összekuszálódott, és a fiúknak, meg persze Blue-nak, rá kell jönniük, mi, (vagy inkább ki?) okozza a zavart. Csavaros, lélegzetelállító, és édesen humoros. Hagyd, hogy a Hollófiúk téged is elvarázsoljanak!

                                         A következő vélemény trágár szavakat tartalmaz!

SPOILERES véleményem: HOGY A NEMJÓJÁT! Én a Spoiler Queen, most annyi poént fogok lelőni nektek, hogy csak néztek! Nos, először is a két új szereplő! Szürke (Mr. Gray) és Kavinsky. Hát hogy én mennyire oda meg vissza vagyok Kavinsky-től! Nagyobb pöcs, (bocsi Gansey (tudni illik, érzékeny a nevére)) mint Ronan, és hát mit ne mondjak... a szavak amiket használ. Most mondjátok meg. Úgy köszön Ronannek, hogy: Szevasz buzi. Vagy: Mizu köcsög? Értitek mire akarok kilyukadni? Emellett egy drogos barom, aki már nem lát a kokaintól, a bulik, az illegális rakéták és az autósversenyek istene. És én, - lila gőzöm sincs miért - imádom. Aztán meg puff, kiderül hogy ő is Greywaren. Itt még jobban a szívembe fúrta magát. Lehet, hogy egy beteg állat volt, akinek több száz Mitsubishi-je volt egy helyen, amiket az álmaiból lopott, de amúgy elég szimpatikus tud lenni. Már akinek. Na jó, áttérek Dean Allen-re. Bezony, ő Szürke. Elég kemény belépőt írt neki Stiefvater, de ennek így kellett lennie. Bevezetőnek jól szétrúgta Declan Lynch seggét. Aztán kiderült persze, hogy egy bérgyilkos, akinek az a feladata, hogy megkeresse a Greywaren-t. De persze itt még senki sem tudja mi vagy ki az a Greywaren. Csak mi, olvasók, ami egészen üdítő érzés. Mert hát ugye az író lelövi nekünk a poént azzal, hogy leírja, (mint Szürke gondolata) mi a Greywaren. És mivel a sztori Prológusában lelövi azt a poént is, hogy Ronan kitud hozni az álmából dolgokat, így az olvasónak egyből leesik, hogy Dean Ronant keresi. Mellesleg a mi kis Mr. Gray-ünk elkezd kavarni Maurával, Blue anyjával. Blue kap egy rózsaszín zsebkést, amin jót nevettem. Ha már a szereplőknél tartunk... SZERELMI SZÁL IDŐ! Végre, végre, végre. Blue és Gansey bevallják maguknak, és egymásnak is, hogy szerelmesek. Mármint egymásba. És igen. teljesen ki voltam a boldogságtól, nem lehetett levakarni az arcomról a mosolyt, mikor ölelkeztek. Mert ugye én ki nem állhatom Adam-et, így ebből az következik, hogy én óriási balhét csaptam volna, ha Blue és közte lett volna valami. De nem, amiért még ezer hála az írónőnek! (Mert hát Gansey...rá gondolok, és megolvadnak a csontjaim)
Na, vegyük sorba a szereplőket. III. Richard Campbell Dick Gansey a könyvtörténelem legkiismerhetetlenebb, legsokoldalúbb és leghelyesebb fiúja. Minden lány álma (az enyém is) egy ilyen srác. Olyan, akinek van célja, vannak álmai, okos, tehetséges, intelligens, udvarias, nem öncentrikus, igényes, jóképű... soroljam még? A végletekig menne. (vagy míg ki nem merül a szókincsem) Szóval remélem mindenki tudja, mit akarok mondani. Gansey tökéletes, nem lehet nem imádni. (Az a vastagkeretes szemüvege, meg az, ahogy az alsó ajkát dörzsöli a hüvelykujjával... na az a mindenem. Az a mozdulat nagyobb szívrohamot okoz nekem, mintha egy gyilkos állna az ajtómba.)
Egyetlen egy ember van a könyvben, aki még Gansey-t is felülmúlja. Gondolom sejtitek, hogy Ronanről beszélek. Ne kérdezzétek miért, mert nála egy okot sem tudok mondani, miért is imádom ennyire, de ő a mindenem. Ezt jól elmagyaráztam. Az a lényeg, hogy meghalok érte. És nem a külsője nyűgözött le, nem is a viselkedése - mert ugye néha az elég érdekes - hanem a jelleme. Maga a személyisége, az éles pillantásai, a vitatni való humora, a lazasága. Na, tudom én sorolni. Ronan nem a tipikus "minden lány álma", és talán ha a való életben összefutnék egy ilyen emberrel, nem kedvelném. De a veszély mindig is vonzó dolog volt az ember számára, és Ronan a veszélyesség élő megtestesítője. Ezaz! A különlegessége vonz engem annyira. Nem találtok még egy ilyen fiút, semelyik könyvben sem. Erre befizetek!
Következő áldozatom Adam Parrish. Nos, Adam a többiekkel ellentétben egy öncentrikus barom. Szerintem. Én ki nem állhatom, és az első pillanattól kezdve a begyemben volt, de ahogy halad a történet egyre jobban és jobban utáltatja meg velem magát. Szóval igen, Parrish-t nem szeretem.
Noah Czerny ugyebár egy szellem, aki a Ley-vonalból nyeri az energiáját. Ami most tünedezik, hála Kavinsky-nek és Ronannek. Nagyon bántónak találtam, hogy Noah olyan keveset szerepelt ebben a könyvben. Imádom ezt a fiút, a szívem egyik csücske. Nagyon nevettem, mikor Ronan kidobta Noah-t az erkélyen. Az haláli volt, emberek! Szóval én nagyon szeretem Noah-t, szerintem a világ legjobb dolga lenne egy ilyen barát. Mármint egy szellem barát. Eszméletlen jól kijönnénk.
Utoljára hagytam Blue-t. Mivel én is feminista vagyok, (és szerintem minden nő az, legalább egy kicsit) egyből szimpatizáltam vele. Blue elég magának való, igazi egyedi személyiség, (szerintem egy indulatos pulira hasonlít, jó értelemben) és pont ezért is lehet annyira szeretni. Kemény csaj, gyöngyszeme a történetnek.

Most így a végére kicsit visszatérnék Kavinsky-re. Hamár spoiler... akkor legyen spoiler. Kavinsky ugye bár a történet végén előhoz az álmából egy óriási tűzsárkányt, (Ronan meg egy albínó éjszakai rémet) ami végül meg is öli őt. Mivel személyemnek igen szimpatikus ember volt Joseph Kavinsky, így rendesen szíven ütött a halála. Emiatt... hogy is fejezzem ki magam... enyhén haragszom az írónőre. Nem örülök neki, hogy egy rész alatt le is ment a Kavinsky-sztori. Nekem ő volt a történetben a szükséges gonosz. Szóval igen, akármilyen tökéletes történetet írt is Stiefvater, Kavinsky-t nem kellett volna megölnie. Ha meg későbbi dolgokban ez fontos lesz, akkor elnézem ezt a dolgot.

Nos, ennyi lett volna. Remélem a három hét kihagyás után ezzel a bejegyzéssel mindenkit kárpótoltam. A héten még megpróbálom felrakni a kritikámat a Shadowhunters sorozatról! Csak ne kelljen annyit tanulnom. Addig is, olvassatok, hallgassatok zenét, és nézzetek sorozatokat. Éljetek!

Kedvenc főkarakter: Ronan Lynch. Annyira egyértelmű a válasz, hogy már nevetséges.

Kedvenc mellékkarakter: Hát ha Kavinsky mellékszereplő volt akkor ő. Ha meg nem, akkor is. (Lázadok magam ellen.)

Legunszimpatikusabb karakter: Adam Parrish. Még a düh is elfog ha rá gondolok.

Értékelésem:
Történet: 5/5 - Óriási hiba kéne ahhoz, hogy ennél lejjebb menjen a mércém.
Karakterek: 5/5* - Mindenki tökéletesen megfelelt a saját szerepében, senkit nem éreztem nem odaillőnek.
Borító: 5/5 - A sorozat legszebb borítója. (Nem azért mert Ronan van rajta. Neeeem.)

Pár idézet a könyvből: Spoileres részlet jelzése: [[idézet]]

"- Verdák - suttogta Ronan. - Egy egész flotta.
(...)
- Nem... világ. - monda Kavinsky. - Egy egész világ.

"- A halál unalmas mellékhatás."

"- Felgyújtalak! - mondta Kavinsky.
Ronan mosolya éles volt, mint a kés. Ő már régen hamuvá égett."

[["- Bárcsak megcsókolhatnálak, Jane."]]

"- A könnyek nem segítenek.
(...)
- Igazad van. Mi segít?
- A cselekvés."

"Gyönyörű vagyok, és harca terveztek."

"- Ő verte meg a bátyámat? Mert ha igen, küldök neki egy köszönőlapot."

"Mit szeretnél Adam?
Hogy éber legyek, amikor kinyitom a szemem."

"Amíg távol vagyok... álmodd meg nekem a világot."

~Tea Book Tag~

Sziasztok! Tegnap már nem sikerült megírnom a tag-et, de ami késik, nem múlik! A Tea Book Tag-re teljesen véletlen akadtam rá, méghozzá a könyvjelzőzéseim között. Nem is emlékeztem rá, hogy elmentettem volna, pedig de. Egyébként a tag-et Kirie Yume ((Felhősrákány Oldalak)) blogján találtam. Nos, bele is fognék.

1. INSTANT TEA: a legrövidebb könyv, amit tavaly olvastál.
~ Hu, hát nem olvastam nagyon rövid könyveket... de most megnéztem, és a Silber pont egy oldallal maradt le a Hová lett Audrey?-tól, szóval Kerstin Gier: Silber c. regénye volt tavalyi évem legrövidebb olvasmánya.

2. ZÖLD TEA: egy könyv zöld borítóval.
~ Három (és fél) zöld borítós könyvet olvastam eddigi könyvmoly pályafutásom alatt. Taps nekem! Nos, legyen drága írónőnk, Maggie Stiefvater Linger című könyve.


3. FORRÓ CITROMOS TEA MÉZZEL: egy könyv, ami átmelengeti a lelked.
~ Mindenképpen a Nyugalom tengere. Hogy én mennyire boldog voltam azután a könyv után! Szívmelengető, és lélekgyógyító.

4. ÖTÓRAI TEA: egy könyv, amit angolul (vagy egy másik idegen nyelven) olvastál.
~ Még nem olvastam angolul könyvet, de mindenképpen szeretnék megpróbálkozni vele. Persze először csak egy olyan regényt, amit már olvastam, mert nem hiszem hogy egy, vagy fél év alatt sokkal jobb leszek angolból. Hát, majd meglátjuk.

5. GYÓGYTEA: egy könyv, amit kényszerből olvastál.
~ Egri csillagok. Kötelező volt, (kösz, iskola) és utáltam. Végig sem olvastam, annyira szenvedtem vele. Igazán bevezethetnék már, hogy mondjuk Percy Jackson legyen a kötelező. De bírnám.

6. FEKETE TEA: egy olyan akciódús (vagy ijesztő) könyv, amin biztosan nem tudnál elaludni.
~ Hu, az egész Végzet Ereklyéi sorozat ilyen volt. Folyton a folytatáson kattogott az agyam, kiakartam kelni az ágyból, olvasni, olvasni és csak olvasni. Annyira sok volt benne az akció, hogy nem hagyta nyugodni sem a gondolataimat, sem a fantáziámat, így hát nem igen aludtam akkoriban.

7. JEGES TEA: egy hamisíthatatlan nyári olvasmány.
~ Sophie Kinsella: Hová lett Audrey? Tökéletes egy forró, napsütéses nyári estéhez!

8. KALINKA SZAMOVÁR: egy könyv, amit csak az alkohol tett volna elviselhetővé.
~ Lauren Kate: Passion. Ááá, borzasztó volt, szerintem még az alkohol sem olvastatta volna velem végig ezt a könyvet. A felénél leraktam, és rohantam a könyvtárba, hogy minél gyorsabban visszavigyem.

8+1 (Livvie kiegészítés) ANGOL TEA: egy könyv, ami nem volt a te tereped, mégis az egyik kedvenced lett.
~ Kerstin Gier: Rubinvörös, és ezzel együtt az egész Időtlen szerelem trilógia. Félve ugrottam neki, ugyanis akkor még nem nagyon szerettem az ennyire romantikus könyveket, és éppen ezért is mondhatnám azt, hogy ez a trilógia szerettette meg velem a romantika műfaját.

Ennyi is lett volna, az én kihívottaim a következők: Dia (Dianna's Bookland), Regina (Rega könyves gondolatai), és Edina (Online_bookshelf). Persze mint mindig, most is vihető a tag. További kellemes estét, drágák!^-^